2011. augusztus 28., vasárnap

Képtelen vagyok kiverni a fejemből.

2011. augusztus 15., hétfő

Sínen vagyok...

Nem, nem utazom. Még. Majd egy hét múlva, de akkorsem vonattal (Ráckeve megint, hála Viának). Helyrebillentem lelkileg, szóval ne aggódj, Kedves Olvasó! Minden rendbejön hamarosan, és akkor viszlát éjszakai pánikrohamok, meg séta közbeni sírógörcsök, nem beszélve a Piri mamával való összeveszésekről. Részleteket nem árulhatok el, de napokon belül megint színesben látom majd a világot. Apropó színek, vettem egy rózsaszín blúzt. Rózsaszínt. Én. Ráadásul úgy, hogy senki sem beszélt rá. Öregszem? (Ledérkém erre rögvest rávágná, hogy igen, valószínűleg öregszem)

2011. augusztus 9., kedd

...

Nem akarok megint szétesni, de már nincs az a ragasztó, drót, habarcs, akármi, ami összetartana. Valaki hozzon egy kiskanalat és szedjen össze, mert egyedül nem megy. Csak az a baj, hogy magamat is nehezen viselem el...
Üvölteni tudnék, de inkább befogom. Sírnék, de mosolyt erőltetek magamra, hogy mások  ne lássák, hogy Ő ne lássa, miként őrlődöm, hogy rágom magam. Van elég baja neki is, hiszen nemrég hullott darabokra az élete. Jó, hogy mellettem van, de félek, hogy látni fogja, ahogy összetörök. Őt féltem, nem magamat, mert nem ránthatom magammal, mert ő nem rántott magával (és nem tudja, mennyire hálás vagyok ezért). Belém kapaszkodik, értem él, de én nem kapaszkodhatok most belé, mert épphogy tartja magát. De ő erős, erősebb, mint én, és akkor is mosolyog, mikor minden ellene van. Azt mondogatja, majd lesz valahogy, várjuk ki, mit hoz a holnap. Én meg csak számolgatom a napokat, feszegetem a saját határaimat, közben tűröm a vélt és valós pofonokat. Tartom magam, hogy ő ne omoljon össze. Igyekszem apróságoknak örülni, de lassan már nem lesz minek, mert napról-napra szürkébbnek látom a világot. Csak akkor telik meg színekkel, ha ő mosolyog.

2011. augusztus 8., hétfő

Szar ügy

Nemrég olvastam valahol, hogy Budapesten napi 40 tonna kutyagumi gyűlik össze. Ebben, Kedves Olvasó, valószínűleg élen jár a VIII. kerület. Én, mint itt élő ember, vagyis kutyatulajdonos, ezt tapasztalom. Ha lemegyek Arival, sokszor legszívesebben mindketten visszafordulnánk, hiszen lépten-nyomon más kutyák "csomagjaiba" botlunk. Én undorodom tőlük, a kutyámnak meg talpalatnyi helye sincs, ahová ő lepottyanthatná a saját szemetét, amit én, mint felelősségteljes gazdi, összeszedek egy sima, egyszerű, teljesen hétköznapi nejlonzacskó segítségével. 
Persze általában csak egy zacskó van nálam. Így volt ez ma délelőtt is, amikor lementünk egy gyors csurgatásra. Elcsattogtunk a sarokig, onnan tovább, szépkisasszony pisilt, aztán pottyantott. Zacsi előránt, cucc felszed, kukába dob. Megyünk visszafelé, megint potyogtat, mondom remek, jöhetek le mégegyszer, hogy összeszedjem. Alighogy kimérgelődöm magam, egy nő rámförmed, hogy ugye nem akarom otthagyni? Mondom nem, épp most morogtam egy sort, hogy miért nem hoztam több zacskót, ugyanis egyet épp az imént használtunk el, de ne aggódjon, felviszem a kutyát, aztán visszajövök és összeszedem. Na, jött a negyedórás litánia arról, hogy mások milyen felelőtlenek, mennyire nem törődnek a kutyájuk szemetével. A szentbeszédet végighallgatta egy arra járó hajléktalan (az a mindenes típus, aki bevásárlókosárral, vagy legalábbis óriási, teletömött cekkerrel mászkál). Előszedett egy üres zacskót és a kezembe nyomta, én meg nem győztem megköszönni. Felkapkodtam a motyót, mindenki örült, de én elgondolkodtam.
Nekem természetes, hogy ha lemegyünk, összeszedem a kutyagumit. Sok kutyatulajdonosnak szintén. Emlékszem, ahogy M-mel ücsörögtünk a Kobuci kertben, beletúrt a zsebébe és a kezébe akadt valami. "Jé, kakizacsi! Mindig találok egyet valahol." Ami azt illeti, én legutóbb a táskámban találtam nem egyet, de mindjárt hármat, ugyanis amit nem használok el, azt oda spájzolom.
Ha mégis ennyire természetes sokmindenkinek, hogy felszedi, miért hever a járdán, az út közepén, a fűben, az árokban, a lépcsőkön? Ennyi kóbor kutya NINCS a városban (ami azt illeti, én nyolc év alatt, mióta itt élek, még egyet sem láttam), engem senki ne szédítsen azzal, hogy ők csinálják az utcán a mocskot. Nem beszélve a parkokban kijelölt kutyafuttatókról. Senki sem megy be és nem szedi össze. A Kéthly Anna téren (bár az már egy másik kerület, de egy időben elég sűrűn jártam arrafelé) nem lehet megmaradni, mert BŰZLIK az egyébként rém igényes, kavicsokkal felszórt, szépen körbekerített rész, amit a négylábúaknak jelöltek ki. A Kálvária téren hasonló a helyzet, és igen erős a gyanúm, hogy másutt is. 
Ilyenkor persze kit vesznek elő? Azt, akit éppen látnak, és urambocsá' , sz*rik a kutyája. Ha felszedi, ha nem, kap. Minimum leordítást.
Komolyan mondom, nem kerül semmibe. Nem kell csillivilli, színes-szagos, méregdrága kakizacsi, amit külön erre a célra árulnak. Bőven megteszi az olcsó kis tekercs a százforintos boltok valamelyikéből, vagy az a zacskó, amiben a zsömlét, vagy a zöldséget hozzuk haza a boltból. Nem nagy ügy, az ember felhúzza a nejlont a kezére, összeszedi a kis kupacot, aztán kifordítja a zacsit, csomót köt rá és bedobja az első, útjába kerülő kukába. Na igen, a kuka már egy másik történet, külön postot lehetne írni arról is.
A lényeg, hogy arra kérem a tisztelt kutyatulajdonos Olvasóimat, legyenek szívesek, kövessék a jó példát, szedjék fel a kutyapiszkot! Akik eddig is felszedték, tegyék ezután is, járjanak elől azzal a bizonyos jó példával!
Talán egy pöttyet tisztább lesz így a Város.

2011. augusztus 6., szombat

Huszonnégy pici láb

Artemis királykisasszony megesett, de ezt azt hiszem, már említettem. Történt, hogy áprilisban Piri mama a négylábúval együtt leköltözött az unokabátyámékhoz (Gabiékhoz), ahol már volt két kutya, nevezetesen Brúnó a közép uszkár öregúr, meg Spuri, a szálkás szőrű tacskólány. Ari viszonylag hamar összehaverkodott velük (bár Spuri két teljes napig csak ugatta, de aztán abbahagyta és onnantól lehetett vele játszani). Májusban Spuri tüzelni kezdett. Egy hétre rá Ari is, Brúnó pedig udvarolni kezdett neki, méghozzá igen hevesen és nem kevésbé kitartóan. Épp nem voltam otthon, amikor a leányzó engedett, de Piri mama azt mondta, nem sok esélyt lát arra, hogy ebből picinyek legyenek, mert nem ragadtak össze (gy.k.: a kutyák szerelmeskedéskor egy időre össze szoktak ragadni, rendkívül vicces látvány, én mondom).
Nem láttuk, hogy kerekedik a hasa, mert nem szétfelé nőtt, hanem lefelé. Továbbra is sokat futkosott, ugrált, semmi sem számított neki. Nem féltette magát, nem vigyázott a lépteire. Úgy hat hét után tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele, ekkor hívott Piri mama és közölte, hogy döntsek a sorsáról, mert nem biztos, hogy kibír egy ellést. Közöltem, hogy nem válok meg tőle. Persze nem tudtuk, hová tegyük, erre bevillant az erkély. Mindenórás volt már, amikor kocsiba pattantunk vele és felhoztuk Pestre. Az első húsz percet végigvinnyogta, aztán elcsendesedett. Összebújtunk és valahol Vác környékén elszenderedtünk. Az M3-as bevezetőjén ébredtünk, a kisasszony meg csak pislogott, hogy mi ez a sok fény, hang, meg idegen szag, csóválta a farkát, néha képen nyalt. A ház előtt kiszálltunk, pisilt, felcsattogtunk, körbeszaglászta a lakást, nyugtázta, hogy itt minden Gazdiszagú, tehát jó helyen van. Kiment az erkélyre és rögtön le is heveredett a kosarába. Szokásához híven végigaludta az éjszakát, egyszer sem akart bejönni. Ez egy hétfői nap volt, a következő napok várakozással teltek. Szerda este már pocsékul volt, hányt, nem találta a helyét, csak járkált fel-alá, néha jelzett, hogy bejönne egy kis simiért.
Csütörtök reggel Piri mama szólt, hogy kapjam össze magam (valamit el kellett intéznem, de már nem emlékszem pontosan, mit), én kértem még öt percet meg egy kávét. Fél perc múlva visszarobogott az ajtómhoz és szólt, hogy keljek fel gyorsan, megvannak a picik. Nem kellett az öt percem, se a kávém. Úgy pattantam ki az ágyból, mint akit seggbe lőttek. Az erkélyen, a kosárban ott feküdt a kutyám, halálosan fáradtan, de a szemében olyan boldogság csillogott, mint még soha. Elégedett volt magával és ami azt illeti, én is elégedett voltam vele. Hat gondosan letisztogatott kicsi szuszogott mellette békésen, egy hetedik pedig félrelökve feküdt néhány centire tőlük, persze ő is megkapta a legtöbbet, amit az anyukája nyújthatott neki, de sajnos már nem élt. Nem tudjuk, hogy eleve úgy született, vagy később érte a baj. Ari egy hang nélkül csinálta végig az ellést, fel sem ébredtünk rá. 
A hat élő picúr közt volt három fekete, két fehér és egy barna. Piri mama rögvest közölte, hogy a barnát megtartjuk, mert gyönyörű. Ari engedte, hogy mindegyiket kézbe vegyem, nem zavarta, hogy megérintem őket. Nem bánta, ha átveszik a szagomat, hiszen szereti ezt a szagot. Gyorsan megnéztem a lábuk közét, tudni akartam, ki milyen nemű. Négy kislány, két kissrác, tűrhető arány. Az élettelen picit elvettük a kosárból, nehogy baja legyen a többinek. Aztán csak néztük őket, ahogy esznek, ahogy Ari végignyalja őket szép sorjában. Csodálatos pillanatok voltak.
Mindennek már több mint három hete. Azóta jókorát nőttek, alig férnek el abban a kosárban, amiben születtek (kaptak nagyobbat, hogy Ari is odaférjen, de lassan azt is kinövik). Nyitva a szemük, csetlenek-botlanak, nőnek a tejfogaik, egyre többet vannak ébren, ilyenkor egymással játszanak. Bearanyozzák a napjainkat. Ari ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna. Nagyon büszke vagyok rá!