Ari

Szombat hajnalban elment, végleg. 
Volt egy csomó a mellkasán, rossz helyen, épp egy ér fölött. Nem mertük bevállalni a műtétet, féltünk, hogy ott marad. Nyáron, amikor kiderült, hogy megesett, rettegtem, nehogy elléskor baja legyen. Végigcsinálta, becsülettel. Jobb anya volt, mint némelyik ember.
Úgy két hónaposak lehettek a pöttömkék, amikor megváltozott a viselkedése. Agresszív lett más kutyákkal. Aztán már az autókat, a trolikat is megugatta, meg a szembe jövő embereket. Rengeteget aludt, egyre kevesebbet mozgott, ha sétálni vittem, visszafordult, amint elvégezte a dolgát. Régen bármit megevett, az utóbbi időben az étel felét a tálban hagyta. Azt hittük, azért, mert a kicsiket akarta jóllakatni.
Egy hete kezdődött a rémálom. Nem akarok róla beszélni, emlékezni sem akarok rá. Úgy akarom őrizni magamban Arit, amilyennek szerettem. Játékosnak, okosnak, bújósnak. Arra akarok emlékezni, amikor először megláttam, amikor először ölelhettem magamhoz. Az első estére, amikor velem aludt. Arra, ahogy felágaskodott a fürdőkád szélére és nézte, ahogy áztatom magam. Arra, amikor először hozta vissza az eldobott játékot. Arra, hogy el sem mozdult mellőlem, ha beteg voltam. Arra, hogy bökdösött, ha simogatásra vágyott. Arra, milyen örömmel kergette a galambokat, mennyire szeretett futkosni. Arra, milyen jól érezte magát itt Pesten.
Csodálatos élete volt. Hat kölyköt adott a világnak, közülük kettő maradt itt velem. Bizsu végig mellette volt, Turbo inkább mellettem.
Nem tudom, milyen lehet odaát, de remélem, Ari jól érzi magát.