2017. november 6., hétfő

Nem egyszerű

Hol is kezdjem? Halogatom ezt a blogbejegyzést már hetek vagy inkább hónapok óta. Július végén szingli lány lettem. Azaz nem pontosan, de ezt mindjárt kifejtem. Szóval egy kellemes, júliusi napon, nem sokkal a heti bevásárlás lebonyolítása után a szobában punnyadtunk Pasival és láttam rajta, hogy valami motoszkál a fejében, majd közölte, hogy szomorú, mert el kell mondania valamit. Azt mondta, már nem szerelmes belém. Nem érez irántam semmit, szeret, mint embert, de semmi több. Először fel sem fogtam, mit mond, csak tátogtam, mondom te most szakítani akarsz velem? Igen. Sikoltoztam, sírtam, majdnem pánikrohamot kaptam, nem tudtam, mihez kezdjek. Ez tartott talán öt-tíz percig, majd ránéztem és megkérdeztem, hogy akkor most mit vár tőlem, hogyan tovább? Költözzek el? Most azonnal? Egyáltalán mikor jött erre rá? Mi történt? MIÉRT történt? Nem tudja, nem egy csapásra döntött így, már hónapok óta érleli. Na ez volt a második sokk. Könyörögtem, gondolja át, adjon esélyt, hogy változtassak dolgokon, több minőségi időt töltsek vele, itt a nyári szünet, ne most dobjon el. Rábólintott, azt mondta, gondolkodik, addig ne szóljunk senkinek a szakításról. Két hétig gondolkodott, majd azt mondta, ne haragudjak, de ez nem fog menni. Oké, akkor nézek új albérletet, mert ezt nem lehet sokáig húzni így.
 Ez volt augusztus elején. Nekiálltam albérletet keresni, pár nap után találtam is egyet, ami fél óra sétára volt a munkahelyemtől. Írtam a főbérlőnek, oké, nézzem meg a szobát ekkor és ekkor, mondom jó. Megkértem Pasit, jöjjön el velem, mert egyrészt több szem többet lát, másrészt gondoltam, szeretné tudni, hogy hová kerülök. Két lakást is mutatott a főbérlő, az egyik sötét volt és mocskos, a másik világos, viszonylag rendezett, persze az ottani szobát néztem meg inkább. A fürdőszobába is benéztem, elég koszos és penészes volt, de inkább nem szóltam semmit, megköszöntük a főbérlőnek és elindultunk haza. Úton hazafelé Pasi egész végig azt mondogatta, hogy nem olyan rossz hely, oké, a fürdő koszos, de ne az Álomházhoz viszonyítsak, mert ott mindig minden tipp-topp volt, meg csak egyszer kell kipucolni, utána meg csak fenntartani, meg hogy milyen jó lesz, közel a munkahely, nem fogok szívni a vonattal meg a sok hülye emberrel. Igen ám, de ekkor hat ember élt a lakásban, én meg már hónapok óta mondogatom, hogy öreg vagyok a társbérlethez, maholnap harminc éves, nem akarok már sokadmagammal élni. De két hónap a minimum bérlés, annyit bárhol kibírok, mondom jogos. Ő kivenné. Jó, akkor kiveszem. Nyilván szabadulni akart tőlem, bár az nem zavarta, hogy egy ágyban alszunk. Csak menjek már onnan, ő meg költözhessen Írországba, mert közben persze lemeccselte a főnökével, hogy átmegy. Nem baj, hogy Dublin az én gyerekkori álmom, még egy kés bőven elfér a szívemben.
Írtam sms-t a főbérlőnek, oké, szeptember elsejétől költözhetek, mondom zsír, az még három hét, sebaj, kibírjuk valahogy. Közben elcsíptem egy telefonbeszélgetést, Pasi azt ecsetelte a főnökének, hogy neki saját fürdőszoba kell. Én erre kiborultam, mert én persze elégedjek meg egy fürdővel, amin négy másik emberrel osztozom. Sírtam egy teljes napot, akkor kiadtam minden dühömet. Onnantól viszonylagos békében voltunk egymás mellett, ugyanúgy csináltunk dolgokat, mint a szakítás előtt, főztünk, filmet néztünk, beszélgettünk, eljártunk bevásárolni. Közben én dobozoltam. Aztán eljött a költözés napja. Béreltem költöztetőt, de Pasi is segített átcuccolni. Aztán mint aki jól végezte dolgát, hazament, én meg egyedül maradtam Kutyival, meg a bedobozolt fél életemmel.
Azóta is úgy érzem magam, mint akit félbevágtak. Istenbizony, próbálok nagyon erős lenni, sokszor megy is, de attól még borzasztóan hiányzik. Van egy bazinagy lyuk a mellkasom közepén és nem akar behegedni. Nem jobb, csak nem panaszkodom, tartom magam, mert ezt várják el tőlem. Mert számítanak rám a munkahelyemen, mert Piri mama szíve megszakadna, ha feladnám. Sokan támogatnak, olyan emberek álltak mellém, akikről nem is gondoltam volna. De ettől még fáj, mert terveim voltak, mert én komolyan gondoltam, hogy végtelenül meg hogy örökké, én valóban mellette akartam, mellette akarok megöregedni. Én nem szeretem kevésbé.
Akkor sem, ha most az ő döntése miatt Álomházból rémálomba kerültem, mert fikarcnyira sem törődnek velem a lakótársak, mert szó szerint lesz*rják, ha kitakarítom a fürdőt, mert a lépcsőn cipővel trappolnak végig, hiába kértem, hogy ne tegyék, mert minden héten egy kiló mocskot szedek össze. Egyikük többször is nekem esett, ordítozott velem, minden holmimat dugdosnom kell, mert egyrészt emlegetett lakótárs hisztizik miatta, másrészt ha elől hagyok bármit a konyhában, azt garantáltan használni fogják, de elmosni már nem. Tegnap reggel hányást takarítottam a wc pereméről meg az ülőke aljáról. Nem a sajátomat. Egy hete sem laktam itt, de megzabálták a reggelire vett epremet, és ezek csak a kisebb problémák.
A nagyobbak, hogy már két hete nincs internetünk, ezt a posztot offline írom és mobilnetről töltöm fel. Dolgozni így lehetetlenség, nem tudok normálisan felkészülni az óráimra, bár hála az égnek, ezt nem nagyon lehet észrevenni, mivel hellyel-közzel tudom, mikor mit akarok elmondani, megtanítani a gyerekeknek. Fűtés, bár november eleje van, nincsen, mert a boiler ki-be kapcsolja magát, hol van meleg víz, hol nincs, mint a mesében, az angol házakban meg ugye egy rendszerről megy a fűtés és a meleg víz. Múlt héten háromszor kellett jéghideg vízben zuhanyoznom, ebből kétszer jéghideg vízben mostam hajat. Mindezért pedig annyit fizetek, amennyit korábban lakbérre és tömegközlekedésre együtt költöttem.
Pasi felől utoljára két hete hallottam, meg kb egy órája jött egy e-mail a Google-től, hogy már nem vagyok tagja a családi csoportjának, tehát megszűnik a Google Music előfizetésem, amit eddig neki köszönhettem. Néhány napon belül valószínűleg a Netflix is hasonló sorsra jut, mondjuk tök mindegy, mert úgysincs internet. De mindez nem számít, ha az összezúzott álmaimra gondolok, arra, hogy azt terveztük, lakást bérlünk valahol, nem messze a sulitól, ahol dolgozom. Elkezdtem a tanárképzést, a suli szervezésében, és őmiatta harcoltam ki, hogy hat helyett tizenhat órám legyen egy héten, mert ha nincs meg a kellő óraszámom, évekig húzódik a képzésem, így viszont legrosszabb esetben is két évembe telik, és tudtam, hogy ő már nem akar sokáig Londonban maradni, viszont én tanári diploma nélkül nem akartam elmenni innen. Arról álmodoztam nem egész fél éve, hogy egy-két éven belül megkéri a kezem.
Most itt állok, illetve ülök, majd' harminc évesen, magányosan, a kutyán kívül mással nem beszélek az anyanyelvemen, ha magyar szót akarok hallani, telefonálnom kell. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy másvalakivel bármit is kezdjek. Megtehetném, nem vagyok rossz nő, koromhoz képest pláne nem, csapja is a szelet egy kolléga, de én Pasit akarom visszakapni. Akkor is, ha lehetetlen. Akkor is, ha elbánt velem. Akkor is, ha sokat veszekedtem, ha sokat sírtam, ha stresszes voltam. Mert belőle merítettem erőt, mert nekem ő volt a boldogság. Nekem ő volt az otthon, nekem ő volt a minden és büszke voltam rá, hogy az ő párja lehetek. Nekem ő volt az élet, ő volt a levegő.
Augusztus óta fuldoklom.

2016. szeptember 24., szombat

Reboot

Kicsit berántott a gépszíj. Munka-Pasi-Kutyi háromszög, ezt már az előző bejegyzésben említettem. Persze voltak, vannak változások. Öregebb lettem egy évvel, teljesült egy nagyon régi álmom, a bakancslistám egyik tétele. A britek idióták, kiszavazták magukat az EU-ból (egyelőre nincs konkrét tervünk, nem költözünk pánikszerűen haza, vagy máshová, kivárjuk, mi sül ki az egészből). Két hétre hazamentünk. Na de menjünk szépen sorjában.
Nem sokkal a legutóbbi blogposztom után elrepültünk Dublinba, azaz teljesült (az egyik) legnagyobb vágyam, húsz éve láttam egy tv-műsort Írországról és én akkor azt mondtam, hogy oda akarok menni, ez volt az elsődleges motivációm arra, hogy elkezdjek angolul tanulni, mert megnéztem a Világatlaszban, hogy mi a hivatalos nyelvük és akkor láttam, hogy ír és angol és az iskolában lehetett angol nyelvet választani, szóval... Na de a lényeg, egy egész hetet töltöttünk ott, én végig a fellegekben jártam. Dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: volt szerencsém látni a Trinity College híres régi könyvtárát, sétáltam a St Stephen's Greenben, voltam az Ír Nemzeti Múzeumban, megnéztük a Dubliniát, ez egy interaktív kiállítás a középkori Dublinról, megnéztük Powerscourt kertjét Pasi főnökével, elmentünk a Powerscourt-vízeséshez, ettünk egy jó báránypörköltet Írország legmagasabban fekvő pubjában (a Wicklow-hegyekben lévő Johnnie Fox's), megtanultunk sört csapolni a Guinness-gyárban, kóstoltam whiskey-t a régi Jameson's-gyárban, a Liffey-n horgonyzó Jeanie Johnston-on az ír történelem egyik legszomorúbb eseményéről, a burgonyavész okozta Nagy Éhínségről és az azt követő kivándorlásról hallhattunk részleteket, de épp ottjártunkkor volt a Húsvéti Felkelés századik évfordulója is, gyakorlatilag minden erről szólt. Legnagyobb bánatunkra nem jutottunk be a Kilmainham Gaolba, egykor börtön, ma múzeumként üzemel, tárlatvezető nélkül csak a tárgyalótermet nézhettük meg, a többi részre szervezett túrák vannak, de aznapra minden hely betelt, mi meg másnap már repültünk vissza Londonba. A tavasz további részében belföldön kirándultunk, megjártuk Hevert és Margate-et, ezen kívül majd' belefulladtam a munkába, az igazgatóhelyettes kitalálta, hogy én leszek az az emberük, aki ide-oda ugrál, ha helyettesíteni kell, ehhez az is hozzátartozott, hogy néha olyan diákokkal kellett lennem, akik bár hivatalosan a mi sulink diákjai, valójában egy másik iskola külsős képzésén vesznek részt, ez kicsit nyakatekerten hangzik, valójában nem az, túl sok dolgom ilyenkor nem volt, csak szemmel kellett tartanom a gyerkőcöt, csak hát az utazás húzós volt, meg sokszor elég váratlanul ért, hogy máshová kell mennem, nem a munkahelyemre. Ez a tanév utolsó előtti hetéig így ment, utána már csak az iskolán belül ugrabugráltam, hol egyik, hol másik osztályt boldogítottam.
A nyári szünet első napján aztán jól hazarepültünk, két csodás, bár kissé sűrű hetet töltöttünk el a családdal és a barátokkal, ráadásul az egészbe belepréseltünk egy négynapos balatoni mininyaralást Méripoppinsz barátnőmmel meg a drága Mérnök úrral, megünnepeltük a szülinapomat másodszor is egy jókora túró rudi tortával, volt jagyuttfagyi, cirógathattam Hugika kerek pociját, bár Unokahugi nem akart velem haverkodni.
A nyár további részében olvastam, rengeteget pihentem, Pasival és Kutyival hatalmasat sétáltunk Eynsfordból Dartfordba, párszor átrendeztem a könyvespolcot (csak a szokásos dilim).
Három hete kezdődött el az új tanév, nem ment simán, főleg mert tizenvalahány kolléga ment el, többek között az igazgatóhelyettesünk, de lassan-lassan belerázódunk. Egy hónap múlva őszi szünet, én már készülök a Halloweenre és nem ígérem, hogy mostantól rendszeresen fogok blogolni, de igyekszem majd gyakrabban, mert mindig történik valami. Ma reggel például ismét nagynéni lettem, fél 9-kor megszületett Szófia Sára, az unokahúgom, akit már nagyon-nagyon vártunk! Szívből remélem, hogy a szüleinek rengeteg örömük lesz benne! Kívánom, hogy hosszú és boldog élete legyen!

2016. március 29., kedd

Minden oké

Marha nehéz úgy blogolni, hogy az életem a Pasi-Kutyi-Munka háromszög körül forog. Nem állítom, hogy az égvilágon semmi izgalmas nem történik velem, de hétfőtől péntekig napi 11 órát vesz el a munka (8 óra, plusz 3 az utazás). Este 6 körül érek haza, megvacsorázunk, kiviszem a kutyát, megnézünk egy filmet, aztán eldőlök, mint egy zsák krumpli, reggel fél 6-kor meg már kelek, 7-kor már a vonatra várok (most azért érek rá, mert tavaszi szünetem van, április 11-én kell visszamennem dolgozni). Hétvégenként örülök, hogy (lyuk van a seggemen) élek, bár most, hogy itt a tavasz, vagy legalábbis úgy csinál, mintha itt lenne, kitaláltuk, hogy kirándulni fogunk, még könyvet is vettünk London környéki gyalogtúrákhoz. Néha társasozunk a többiekkel, vagy elmegyünk moziba (láttuk például a Deadpoolt), együtt bevásárolunk, nemrég a Greenwich parkba is elsétáltunk, Kutyi nagyon élvezte, mindenkihez odarohant csaholva és megmondta, hogy ez itt az ő parkja és punktum. Nagy vonalakban ennyi.

2016. január 9., szombat

Két hét otthon

Most van egy lélegzetvételnyi időm (hétvége van, haha) szóval tudok mesélni.
December 20-án, vasárnap repültünk Budapestre, esti géppel. Mivel még májusban vettük meg a jegyeket, a British Airways-zel repülhettünk (nagyjából ugyanannyiba került így, mint a WizzAir). Ahogy azt már tőlem megszokhattad, Kedves Olvasó, nem volt zökkenőmentes a történet, a reptéren ugyanis kiderült, hogy Pasi csomagja túlsúlyos, az enyém is éppenpont súlyhatáron van, szóval pakolhattuk át a bőröndjét, hála az égnek, semmit nem kellett otthagynunk. Innentől igazából nem volt problémánk a leszállás előtti pár percig, akkor ugyanis Pasi füle annyira bedugult, hogy még másnap is alig hallott, megfájdult a szemöldökcsontja, illetve nekem bedurrant a jobb felső bölcsességfogam, de úgy, hogy másnapra a fél arcom feldagadt, eldugult az orrom (csak a jobb orrlyukam), minden bajom volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy programokat szervezzünk magunknak :D A reptéren Piri mamámék vártak, de nem velük mentünk haza, hanem Pasi bátyjával. Későn értünk PilisCsodálatosra, sokáig dumáltunk, emlékeim szerint fél kettő körül feküdtünk le.
Hétfőn tehát félig feldagadt fejjel (illetve Pasi félsüketen és félig-meddig náthásan) bementünk Pestre, hogy találkozzunk Méripoppinsszal. Az eredeti terv az volt, hogy megáztatjuk a kis alfelünket a Lukácsban, de végül fent említett okok miatt módosítottuk a programot. Elmentünk bonbonért a Csokiboltba , mert ezer évvel ezelőtt megígértem magamnak, hogy fogok ott vásárolni, és amúgy is névnapi ajándékot akartam venni Pasinak. Bonbonozás után elsétáltunk a váci utcai Frei Kávézóba ahol kávézás közben átadtuk egymásnak a karácsonyi ajándékokat, részben legalábbis. Innen átmentünk a Blahára, mert kellett ez-az a Müllerből, meg a kézműves vásárban találtam magamnak egy kistáskát, amit jól meg is vettem. Mivel már kellően éhesek voltunk, elvillamosoztunk az Oktogonra és beültünk az Arriba-ba burritot meg jalapeno poppers-t enni, még mindig nem tudom eldönteni, késői ebéd vagy korai vacsi volt-e, a lényeg, hogy kaja után elsétáltunk a Nyugatiig, Pasinak kellett valami a Westendből, én meg beugrottam a Vodafone-hoz egy magyar SIM kártyáért, mert a régi Telenoros valamiért nem működött (és ez itt most reklám, igen, szeretjük a Vodát). Miután ezzel is megvoltunk, elmetróztunk az Árpád hídhoz, ahol jól megölelgettük Méripoppinszt, majd visszabuszoztunk PilisCsodálatosra.
Keddre ledumáltam, hogy Tesómmal találkozom, meg sikerült azt is összehozni, hogy Aweláékhoz felmenjek. Kicsit későn ébredtem, így déltájban értem Tesómékhoz, ahol jót ebédeltem-sütiztem, ittunk kávét, dumáltunk, ajándékokat cseréltünk, megölelgettem Dádimat, aki változatlanul a legtutibb unokaöcsi a világon. Három óra tájban indultam el Aweláékhoz, pont elcsíptem a 62-es villamost, az Orczy térnél majdnem leszálltam reflexből, aztán eszembe jutott, hogy már nem ott lakom. Négyre értem oda, itt szintén ajándékok fogadtak, meg természetesen én sem mentem üres kézzel, Bogyólány lelkesen tépte a csomagolópapírt. Elsőre nem nagyon akart velem ismerkedni, de aztán hamar összebarátkoztunk (újra). Öt óra után megérkezett kedvenc valamikori Főnökasszonyom is. Nyolcig lelkesen dumáltunk, aztán le kellett lépnem, el akartam csípni a fél 10-es buszt, sikerült is.
Szerdán úgy döntöttem, nem tűröm tovább, hogy manóarcom és plusz egy alsó szemhéjam van a hülye bölcsességfogam miatt. Fogtam egy jégakkut és lejegeltem a pofám. Közben jót heverésztem, szórakoztam Pasi unokaöccsével, aki nem mellesleg a keresztgyerekünk is, meg ha már úgy esett, hogy nem szerveztem programot, megcsináltam előre némi papírmunkát meg online tréninget (része a próbaidőmnek). Késő délutánra a duzzanat sikeresen lelohadt, azóta sincs semmi problémám (le is kopogom gyorsan).
Csütörtökön sem mozdultunk ki, inkább készülődtünk a szentestére, ami a szokásos meghitt, családias hangulatban telt, ajándékozás közben jókat nevettünk Keresztgyerkőcön. A vacsora elképesztően finom volt, sült pulyka, krumplisaláta, zöldséges rizs, sült krumpli, sütemények, tényleg minden olyan volt, ahogy szeretjük :)
Pénteken délelőtt Pasi nagynénjéék jöttek ajándékozni, ebédre meg a nagyszüleihez mentünk, ahol (szokás szerint) degeszre tömtük magunkat, krémlikőrt ittunk és Catanoztunk. Este Jocival, Pasi egyik legjobb barátjával ittunk, illetve én igen hamar kidőltem, meg nem nagyon akartam szétcsapni  magam, de majd mindjárt kitérek erre is.
Szombaton Pasi szüleivel autóba ültünk és elmentünk Piri mamához, mert végre nagy nehezen sikerült leszervezni, hogy találkozzanak. Kövezz meg, Kedves Olvasó, több, mint három éve vagyok Pasival, de a szüleink még nem ismerték egymást. Rögtön megkapták a családom egy jelentős részét, a nővéremék igazoltan hiányoztak, Lolita is ígérte, hogy ott lesz, végül nem jött össze. Jó hangulatú ebéd volt, nem mellesleg finom is, sült pulyka (igen, megint) almás-fahéjas burgonyakrokett, majonézes krumpli, krumplipüré, franciasaláta, Keresztanyum zserbója, mákos guba torta, sütőtökös kókuszgolyó, citromhabos álom, csokis fatörzs, mézes krémes, tiramisu, trüffelgolyók...Szóval sokadszor degeszre tömtük magunkat, aztán elköszöntünk Pasi szüleitől egy időre, mert ők hazamentek, mi maradtunk Piri mamánál pár napot.
Vasárnapra mozijegyünk volt, délelőtt nagyrészt lustálkodtunk, aztán átjöttek Hugiék, velük meg annyira eldumáltuk az időt, hogy majdnem lekéstük a FILMET. Hogy mit néztünk? Természetesen a Csillagok háborúja új részét. Nem fogok spoilerezni, csak annyit mondok, ELKÉPESZTŐ, tessék elmenni megnézni! Film után még beszélgettünk, ettünk-ittunk, Papussal megnéztünk egy Sherlock Holmes filmet, aztán elmentünk alukálni.
Hétfőn Keresztanyu végre-valahára levágta a hajam, nagyon jó lett! Hajvágás után ebédeltünk, aztán vásároltunk egy kört, én gazdagabb lettem két új melltartóval és két új nadrággal (egy farmer, egy jeggings), Pasi délután visszament PilisCsodálatosra, mert másnap már dolgoznia kellett, én úgy döntöttem, maradok még szerdáig. Hugival elsétáltunk még a munkahelyére, boltban dolgozik és akart nekem venni valamit, extravastag, pihe-puha zoknimamusz lett belőle, meg beugrottam a kedvencdrogériámba, mert kinéztem egy alapozót, és rájöttem, hogy Magyarországon olcsóbban veszem meg, tehát megvettem. Mivel a boltok korán zárnak, hazacsattogtunk és meggyőztem a kiscsajt, hogy aludjon velem, persze a párja nem bírt magával, kisírta, hogy ő is hadd aludjon a szobában.
Kedden megint nyakamba vettem a várost, hónom alá csaptam Nesszát (Piri mama üzlettársának, J-nek a nagyobbik lánya), vettünk nekem könyvet, meg Kutyinak bolhairtó cseppet, sajnos az utolsó darabot hoztuk el, de azt mondta a hölgy az állatpatikában, hogy másnap délelőtt fog jönni még nekik, menjek vissza. Ebédre befutott a Tesóm, kaja után vele is elmentem egy körre, mert neki bankolnia kellett, nekem sörélesztő tablettára volt szükségem, meg egy dezodorra is, mert bár tőle is kaptam egyet, azt sikeresen a bőröndömben felejtettem Pasiéknál, az aktuális deóm meg elfogyott. Ennyi eszem van, na. Estére befutott Hugi is, úgyhogy három nővér csajos est volt karamellás krémlikőrrel, maradék sütivel, sok röhögéssel meg nosztalgiázós fényképnézegetéssel. Mivel nem tudok egyedül aludni, átcuccoltam Piri mama szobájába, ahol felhőcske-dunnácska alatt szundíthattam a régi ágyamban.
Szerdán felkeltem, lezuhanyoztam, összepakoltam, aztán elmentem Piri mamával az állatpatikába. Már épp az adatait írták fel, hogy tudjanak neki szólni, ha megkapták a bolhairtót, amikor megjött a futár az aznapi áruval és szerencsénkre pont a tetején volt az a típusú bolhairtó, ami nekünk kell (nem mintha Kutyi bolhás lenne, de ez a cucc kb minden más, egyebek közt szívféreg ellen is jó), gyorsan vettem még belőle két darabot. Hazamentünk, jól megölelgettük egymást, aztán én Papussal Pest felé vettem az irányt, mert megbeszéltem, hogy az Árkádban találkozom Viával, így is lett, igaz, némi csúszással, mert korábbra ígértem magam. Nem volt gond, mert végül nála aludtam (volt nálam váltás ruha, tusfürdő, minden, ami kell, csak törölközőt kellett kérnem), szokásomhoz híven a kanapéján, szerinte én vagyok az egyetlen ember, aki képes azon a kanapén aludni. Persze mielőtt még átmentünk volna hozzá, kávéztunk meg beszabadultunk a Lushba, ahol éppen féláras akció volt (valószínűleg még mindig tart, csak szólok), meg én vettem magamnak új fogókat a kreatív kellékesben, mert megint szeretnék ékszereket gyártani, és a régieket elég szépen megette a rozsda. Vettünk némi kaját is, aztán kocsiba vágtuk magunkat és a nap további részét Via lakásában töltöttük, ittunk likőrös kávét, forralt bort és a rend kedvéért citromos sört is és ott folytattuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Ezt szeretem a legjobban a barátnőimben, mindhármukkal ott lehet folytatni a csacsogást, ahol abbamaradt legutóbb, akkor is, ha az a legutóbb jó fél éve volt.
Csütörtökön reggel elég nehéz volt észhez térni, de egy kávé és némi reggeli segített. Nem kellett nagyon sietnem a készülődéssel, mert fél háromra beszéltem meg találkozót a Deákon Keresztapussal, Via meg azt mondta, bedob az Örsig kocsival, így is lett, tűpontosan fél háromra értem a Deák téri Starbucks elé, ahol a marha nagy tömegben meg a farkasordító pesti hidegben vártam laza húsz percet imádott unokabátyó-keresztapámra (bonyolultak a családi kapcsolataim, tudom), akiről meg kell jegyeznem, hogy szívdöglesztően néz ki, mármint úgy általában is, de most különösen. Mivel a Starf*cks tömve volt, átsétáltunk a Madách térre a Castroba, ahol kávéztunk és megkezdtük az alapozást az estére, én forralt borral, keresztapus némi ginnel, beszélgettünk, kaptam egy csodaszép üvegmozaikos táskát meg egy Lancome csomagot (mert Keresztapus mindig hoz nekem luxuskozmetikumot <3 ). Sajnos elég sűrű volt a programja, meg én is megígértem, hogy legkésőbb 6-ra PilisCsodálatoson leszek Méripoppinsz barátosnémmel egyetemben, mert az volt a haditerv, hogy ötösben töltjük a szilveszter estét (Pasi, Méripoppinsz, Joci, meg Méripoppinsz párja, Mérnök úr). Sikerült is tartanom magam a megbeszéltekhez, Méripoppinsz a Flóriánon szállt fel ugyanarra a buszra, amivel én is utaztam, így volt egy kis időnk kettesben is. Az este további része iszogatással, pizzázással és társasozással telt, amibe annyira beleéltük magunkat, hogy szó szerint átjátszottuk magunkat 2016-ba. Éjfél után lencsét főztünk, amiből aztán ettünk is (megjegyzem, isteni finom volt). Hajnal 4-kor döntöttünk úgy, hogy véget vetünk a mulatozásnak.
Pénteken szerettünk volna sokáig aludni, ami sajnos nem sikerült, de nem is baj, így több időt tölthettünk Méripoppinszékkal, akik végül valamikor délután mentek csak haza. Mi meg nekiláttunk, hogy összepakoljuk a motyónkat, mert szombat reggel indultunk vissza Londonba. Vacsora gyanánt ettünk még egy kis maradék lencsét meg némi máglyarakást, aztán elköszöntünk és lefeküdtünk. Hajnalban Pasi szülei vittek minket ki Ferihegyre, negyed nyolckor indult a gépünk, azazhogy némi késéssel, ráadásul elég erős szembeszél volt, így nagyjából fél óra csúszással landoltunk Heathrow-n. Volt némi kalamajka a csomagok körül, de szerencsére mindenünk meglett, a másfél órás tömegközlekedést is túléltük és Kutyi nagy örömére épségben megérkeztünk az Álomházba.

2015. december 12., szombat

Napló - újratöltve

Meg az életem is, többé-kevésbé. Elég nehéz időszak van mögöttem, volt egy lehetőség, amit elég rendesen elbaltáztam. Az ügynökségem megtalálta az álommunkámat, törit taníthattam volna, de a próbaórámon nem működött a laptopom, nem tudtam levetíteni a prezentációt, ami az egésznek az alapja lett volna, így hiába volt óravázlatom, se füle, se farka nem volt annak, amit így el tudtam mondani, ráadásul eléggé feszült voltam végig, és ez érezhető volt, emiatt nem kaptam meg a munkát.
Októberben egyetlen napot sem dolgoztam (kivéve két nap próbamunkát egy cipőboltban, ahová nem kellettem, pedig eladtam egy pár cipőt minden különösebb tréning meg sales-es tapasztalat nélkül), élni sem volt kedvem, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha nem rontom el a próbaórát, már rég dolgozhatnék. Egyre jobban belesüppedtem az önutálatba és önsajnálatba, folyton Pasit csesztettem, veszekedtem vele. Haragudtam rá, pedig csak segíteni akart. Folyamatosan küldözgettem az önéletrajzokat, interjúkra jártam, eredménytelenül.
Novemberben már kezdtem komolyan elgondolkodni azon, hogy összepakolok és hazarepülök. Egyik nap a szokásos reggeli műsor után (felhívom az ügynökséget, várok egy órát, visszadőlök fél órára, kutyát sétáltatok) kaptam egy sms-t, hogy üzenet van a rögzítőmön. Lehallgattam, egy suli volt, ahová pár nappal azelőtt jelentkeztem, interjúra hívtak, tanárasszisztenst kerestek. Visszahívtam őket, leegyeztettük az időpontot. Elmentem, végigcsináltam, kifejezetten kellemes volt, jót beszélgettem az iskolatitkárral és az igazgatóhelyettessel, de nem gondoltam, hogy ebből bármi is lesz. Azt mondták, a héten még megy hozzájuk pár ember, következő hét elején értesítenek. Másnap megcsörrent a telefonom, az igazgatóhelyettes volt, hogy megkaptam az állást, beszélt-beszélt, de fel sem fogtam, mit mond, úgyhogy megkérdeztem: most komolyan megkaptam az állást? Igen, a HR-es küld egy e-mailt még aznap, de legkésőbb péntek estig (csütörtöki nap volt) a hivatalos állásajánlattal, meg a papírokkal, amiket ki kell töltenem. Miután leraktuk a telefont, sírva-nevetve ugráltam körbe a szobát, mit a szobát, az egész házat! Amint megjött a HR e-mailje, nekiláttam a papírmunkának. Ráment az egész hétvégém, de becsülettel megcsináltam, beküldtem mindent. Aztán vártam. És vártam. Felhívtam a sulit, azt mondták, ne aggódjak, van átfutási ideje a papírmunkának, szólnak, ha kezdhetek. Másfél hét után már kezdett gyanús lenni, felhívtam a sulit, azt mondták, hogy ja, van egy kis bibi az egészségügyi kérdőívemmel, hívjam fel ezt és ezt a telefonszámot, mert ezt nem ők intézik, hanem külsős cég. Felhívtam őket, kiderült, hogy valami rendszerhiba miatt üresen ment be a kérdőívem, szóval gyorsan végigmentünk rajta telefonon keresztül. Felhívtam a sulit, hogy oké, elintéztem, azt mondták, 24-48 órán belül visszaérkezik hozzájuk és akkor meg tudják mondani, mikor kezdhetek. Ez már igencsak november vége felé volt, tehát szinte biztos voltam abban, hogy december 1-jén kezdem a munkát. Így is lett. Három hónap a próbaidő, hála az égnek ennek egy jelentős része iskolaszünet, de ha márciusig nem rontok el semmit, akkor minden kerek lesz.
Mit is csinálok pontosan? Egy autistákkal és Asperger-szindrómásokkal foglalkozó iskolában vagyok pedagógiai asszisztens, egészen pontosan egy fiúval foglalkozom, aki az iskola és egy lovarda jóvoltából lóápolónak tanul. Heti négy napot tölt a lovardában (ilyenkor is vele vagyok, igen, lovakkal is találkozom), péntekenként pedig a suliban van. Még betanulási időszak van, tehát nem egyedül vagyok vele, hanem egy másik kollégával, de ha minden jól megy, akkor a téli szünet után már nem lesz szükség arra, hogy valaki más felügyeljen.
Apropó téli szünet, hazarepülünk karácsonyra, pontosabban jövő vasárnap, két hétig leszünk otthon, tehát gyakorlatilag a teljes téli szünetet Magyarországon töltjük. Kutyi itt marad, a lakótársaink vigyáznak rá (cserébe mi is vigyázunk az ő kutyáikra, ha elutaznak).
A hazaútról is lesz majd élménybeszámoló, meg mindenképpen fogok még blogolni, témám lesz még bőven, meg kedvem is van, most, hogy végre úgy érzem, haladok valamerre.